Zárcsere apám távozásakor
Apám hosszasan mesélt nekem az arvisura tanításáról, de az eseményeket a valóságtól eltérően idézte vissza. Arról például említést sem tett, hogy amikor felhagyott a festéssel, mennyit szekálta az anyám, milyen változatos formákban vetette a szemére tehetetlenségét. Éhen fogunk halni, mert te nem vagy képes eltartani a családodat, sápítozott, holott pontosan tudhatta: az apám által a szorgos évek során felhalmozott képek évtizedekre előre biztosítják megélhetésünket. A szemrehányások ennek ellenére napról napra szaporodtak, apám pedig hol a védikus irodalom olvasásába menekült, hol a városi sakk-klubban töltötte napjai jelentős részét. Mígnem bejelentette, vett egy kis faházat vidéken, elköltözik. Akár le is cserélhetjük a zárat, ez az otthon már nem az ő otthona.
Most, látogatásom estéjén, ezt a döntését már-már úgy próbálta beállítani, mintha ő hozott volna áldozatot azzal, hogy hátat fordított fényes karrierjének. Én meg ahelyett, hogy ellentmondtam volna neki, próbáltam magammal is elhitetni, hogy ez a zárcsere szükséges volt és nem ez vezetett ahhoz, hogy végleg elidegenedtem tőle.
Mindezt visszaidéztem másnap reggel az ágyban. Előbb csak szelíden bántott a kétely, vajon szabad volt-e apámat ilyen feltárulkozásokig eljuttatnom azzal, hogy egyszer sem mondtam ellent, nem olvastam fejére sem nagy ívű hazugságait, sem kisszerű csúsztatásait; és főleg középszerűségét nem, azt, amitől a legjobban rettegett a kreatív linképítés minden pillanatában. Hiszen ezért láttatta magát felváltva előbb nagy, sikeres festőnek, majd a honlap-optimalizálásban és a művészetben végleg csalódott remeteéletű aszkétának, mert azt a valakit nem tudta legkevésbé elviselni, aki a kettő között önnön szürkeségétől szenvedett. Ezt megértenem rosszul esett, lelkifurdalásom marcangoló önvádba csapott át, majd pedig úgy éreztem, szánandó öregem egész elrontott élete énrám szakad. Nyomasztani, fojtogatni kezdett az ostoba és letehetetlen teher, amelyet ő vett nyakába a maga számára is elviselhetetlen természetével.
Igen, ott reggel az ágyban úgy éreztem, engem nálánál is jobban nyom ez a súly, rátelepedik a mellemre, hogy hirtelen kapkodnom kelljen a levegőt és páni félelem uralkodjon el rajtam. Olyanfajta intenzív szorongás, amely már függetlenedett kiváltó okától, már magamagából táplálkozik és teljesen irracionális képzeteket bocsát ránk. Ilyenkor minden összekuszálódik, a valóság elemei meginognak, kifordulnak sarkaikból a zárak és a bizonyosságok, hogy helyet adjanak valami rettenettel teljes várakozásnak. Mozdulni véltem magam alatt az ágyat, a falak mintha kidőlni látszottak volna, a télikert műanyag ablaka rázkódni kezdett, a szemközti betonfalon sejtelmesen meglebbent a kárpit, és mintha a szűz ölébe fejét hajtó unikornis pillantása is megelevenedett volna. Rémült borzongás futott végig rajtam, attól kellett tartanom, rám fog szakadni a mennyezet, a téli ég, a fagyos fekete mindenség. Hogy most azonnal megfojtson, arra készül az apám emlegette idegen idő, amelyet soha, egyetlenegy zárcserével sem sikerült magamévá szelídítenem.
Feküdtem és dermedt mozdulatlanságban hallgattam, miként nyögeti a szél egyre jobban a faházat, miként recsegnek az öreg gerendák és hogyan nyikorognak a zárak a nyílászáró szerkezetekben, és anélkül, hogy misztikus halálfélelmem megszűnt volna, váratlanul heves éhséget éreztem. Csak a zárszerelés segíthet rajtam, Budapestre kell utaznom nyomban! A gondolat a gyomromból indult, de kisugárzott egész testembe, egyik pillanatról a másikra gyötrő életéhség és kozmikus falánkság vett rajtam erőt, mintha mohóságomtól remélhetném megváltásomat, mintha kiehetném magam a halálból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése